A korunk népbetegsége: az elhízás

A túlsúly problémája mára népbetegséggé nőtt ki magát: akár orvosként, akár betegként (vagy esetleg mindkét oldalról) szembesülünk az elhízás egészségromboló hatásaival, a kérdéskör nem hagyhat közömbösen bennünket.

Annak ellenére, hogy a társadalmunkban az obezitás egyre terjedő jelenség, sem a betegoktatásban, sem az orvosképzésben nem kap kellő figyelmet a túlsúly kezelése. Az amerikai orvosi egyetemeken a teljes képzés alatt összesen átlag 20 órában hallhatnak a jövendőbeli orvosok a kóros elhízás megelőzési és kezelési stratégiáiról, ami messze elmarad az ideálistól. Egy ausztrál felmérés eredményei szerint az orvostanhallgatók és a praktizáló orvosok között súlyos sztereotípiák élnek az obezitással küzdő betegekkel szemben. A válaszadók úgy ítélték, hogy az elhízottak általában kevésbé együttműködő, kényelmes, akaratgyenge emberek. Ezzel párhuzamosan, az esetleges megbélyegzéstől tartva, az obez páciensek, ha tehették, inkább messze elkerülték az egészségügyi ellátórendszert: az elhízott nők 68%-a utasította el, hogy problémájával orvoshoz forduljon. Nem csoda tehát, ha a többlet kilók kérdése plusz terheket ró az orvos-beteg kapcsolatra, feszültséget és szorongást kelt mindkét fél számára. A kínos hallgatás helyett alternatívát jelenthetnek az orvosoknak és betegeknek szóló oktatási programok, amelyek elháríthatják a kommunikációs akadályokat, eloszlathatják a tévhiteket, konkrét tanácsokkal szolgálnak a személyre szabott kezelési stratégia kiválasztáshoz.

Az obezitás kezelésének első lényegi lépése az időben történő felismerés és a már esetlegesen kialakult társbetegségek szűrése. A mindennapi családorvosi gyakorlatban még mindig a testtömeg-indexen (BMI-n) és a derékkörfogaton alapuló szűrőmódszert alkalmazzák a leggyakrabban a túlsúlyos betegek szűrésére. A kórosan magas BMI és a hasi elhízás felmérések szerint növeli a hypertónia, a stroke, a dyslipidaemia, a nem-alkoholos zsírmáj és a II. típusú diabetes mellitus kialakulásának kockázatát. Az Edmonton-féle obezitási osztályozási rendszer, amely az antropometriai értékeken túl már a fizikai aktivitást és a kialakult társbetegségeket is alapul veszi, 0-4 terjedő skálán helyezi el az elhízás súlyosságát. Az 0-1 fokú obezitás családorvosi körülmények között kezelhető, míg a 3-4 fokú elhízás esetében specialista megkeresése, valamint farmakológiai- és sebészeti beavatkozás igénybevétele is mérlegelendő.

A súlycsökkentés alappillére az energiabevitel korlátozása, a fizikai aktivitás fokozása és az életvitel megváltoztatása. Vizsgálatok szerint a testtömeg 5%-ának leadása már kedvezően befolyásolja a betegek életminőségét és csökkenti társbetegségek kialakulásának kockázatát. A súlycsökkentésre irányuló, legelterjedtebb diétatípusok (alacsony szénhidrát vagy zsírtartalmú, telítetlen zsírsavakban gazdag ún. mediterrán, alacsony glikémiás indexű szénhidrátot tartalmazó étrend) hatásait összehasonlító kutatás eredményei szerint, bár a különböző étrendek rövidtávú súlycsökkentő hatásaikban adódtak különbségek, azonban tartós, 12-24 hónapos alkalmazásuk hasonló eredményeket hozott. A diéta típusának megválasztása így a beteg életvitelének és preferenciájának megfelelően, az orvos és a beteg közös megegyezésével kell, hogy történjen. Számítások alapján egy 40 kg/m2 BMI-jű nőnek napi 350 kcal kell csökkenteni az összenergia-bevitelét ahhoz, hogy 6 hónap alatt 5%-ot veszítsen a súlyából, ugyanakkor, ahhoz, hogy az elért testsúlyt fenntartsa a kiindulási diétánál 90 kcal-al csökkentett étrend elégséges. Fontos hangsúlyozni, hogy a súlyfelesleg mellett is kialakulhatnak hiányállapotok, az obez betegek jelentős részét érintheti az egyes vitaminok és nyomelemek hiánya, így például D vitamin vagy vashiány.

Az étrend mellett a rendszeres mozgás, fizikálisan aktív életmód az obez betegek gondozásának másik központi kérdése. A WHO ajánlása szerint heti 150 perc közepes intenzitású testmozgás, 2-3 alkalommal izomfejlesztő testedzés javasolt mindenki számára. A rendszeres testmozgás csökkenti a vérnyomást, kedvezően befolyásolja a lipidprofilt, csökkenti a visceralis zsírszövet mennyiségét, ezáltal javítja a glükóztoleranciát. Egy amerikai felmérés alapján az obez betegek 25%-ának sikerül az évi 5%-os testtömegcsökkentés. Nagyobb arányban voltak sikeresek azok, akik legalább napi 60 percet mozognak, alacsony kalória-és zsírtartalmú étrendet tartanak, rendszeresen reggeliznek, ellenőrzik a súlyukat és konzekvensen kitartanak ebben hétköznapokon és hétvégéken is.

Az eredményes testtömeg-csökkentéshez szükséges, olykor kifejezetten nehéz életmódváltás megköveteli az orvos és a beteg szoros együttműködését. A fizikális eltérések kezelésén túl jó, ha a kezelőorvos tisztában van a magatartásorvoslás nyújtotta lehetőségekkel. A beteg aktív bevonásában a terápiás döntéshozatalba, a célok és nyereségek tudatosításában, a táplálékbevitel és testtömeg ön-ellenőrzésének megtanításában segítséget jelenthetnek bizonyos kommunikációs módszerek, például a motivációs interjú technikájának elsajátítása.

Amennyiben a fenti módszerek nem hoznak eredményt, vagy súlyos fokú elhízással állunk szemben, gyógyszeres vagy sebészeti beavatkozás válhat szükségessé. A farmakológiai étvágycsökkentők és fogyasztószerek alkalmazása az utóbbi évtizedekben visszavont készítményeknél (fenfluramine, sibutramine és rimonabant) észlelt mellékhatások miatt különös odafigyelést és óvatosságot igényel. Jelenleg különböző hatásmechanizmuson alapuló készítményeket használnak a testsúly csökkentésére, ezek közé tartoznak a pancreas lipáz gátlók (orlistat), központi idegrendszerre ható szerek (lorcasein, phenitermine, naltrexone, bupropion), és a II. típusú diabetes kezelésében használt glükagon-like peptid (liraglutide).

A különböző sebészeti beavatkozások viszonylag költséges és kockázatos eljárások, hatékonyságukról mindeddig csak alacsony esetszámú vizsgálatok születtek. A kezdeti eredmények azt sugallják, hogy az operációk segítségével a másodlagos ko-morbiditás csökkenthető. A három leggyakrabban alkalmazott műtéttípus a laparoszkópos, állítható gyomorgyűrű, a Roux-en Y gyomor bypass és a gyomor-kisebbítő ún. sleeve gastrectomia eredményességének és kockázatának összehasonlítására további vizsgálatok szükségesek.

Az obezitás kérdésének megközelítése, a prevenciós és kezelési stratégiák kiépítése napjainkban reformkorát éli. Az elhízás, mint betegség felismerése, a nyílt és támogató kommunikáció és a kellő példa mutatása nem pusztán az egészségügyi ellátórendszer tagjainak feladata, hanem szélesebb, minden társadalmi réteget érintő problémakör. Az áhított társadalmi (és személyi-szintű) változást a megfelelő, már gyermekkorban elkezdett oktatás hozhatja. Az idejében bevezetett egészségmegőrző táplálkozási és életmódbeli szokások segíthetnek a megállítani a nagy morbiditású és mortalitású, de megelőzhető kórkép terjedését.

Forrás:
dr. Csontos Ágnes Anna
eLitMed.hu