Gyógyíthatatlan vagy rossz kórjóslatú betegek felvilágosítása, ellátása címmel oktatja az egészségügyi szakdolgozókat dr. Domján Andrea jogász, vezető ápoló az Interakció az Egészségügyben című modul keretében a Debreceni Egyetem Orvos-és Egészségtudományi Centrum egészségügyi szakdolgozóknak szervezett OKJ-s képzésein.

Közel száz aneszteziológus és intenzív terápiás szakápoló, sürgősségi szakápoló, műtőtechnikus, műtősnő és endoszkópos szakápoló tanul a régióból a tanfolyamokon, mindegyikük hallgatja az említett modult, mely pedagógiai, jogi, szociológiai, etikai ismereteket nyújt.

Talán az egyik legfontosabb etikai kérdés a gyógyíthatatlan, haldokló betegek ellátása. Ez minden szakdolgozót érint, mint a születés, a halál is az élet szükségszerű velejárója – mondta Domján Andrea, a Debreceni Egyetem Orvos-és Egészségtudományi Centrum (DEOEC) Reumatológia Tanszék vezető ápolója. – A beteg gondozása során tisztában kell lennünk, tudja-e a vagy nem a beteg, hogy gyógyíthatatlan? Vannak, akik tudják és a vallás felé fordulnak. Nekik lelki vezetőt kell biztosítani s nem szabad tőlük elvenni a túlvilágban való hitet. Mások nem tudnak betegségükről és nem is akarnak tudni. Velük szemben a jótékony (kegyes) hazugságot érdemes alkalmazni. Már Hippokratész is élt ezzel, így nem vette el a beteg gyógyulásba vetett reményét, s nem is ártott vele. Ugyanis a remény elvesztése mély depresszióhoz, esetleges öngyilkossághoz vezethet. Az ápoló feladata, hogy megnyugtassa a beteget s a jövőbe tekintsen vele együtt.

– Hogyan tudja a szakdolgozó lelkileg megkönnyíteni a beteg mindennapjait?

Az esetek 70 százalékában a beteg mellett van a családja. Ha nincs, az ápoló beszélget vele, de az nem olyan közvetlen, mintha családtagjaival beszélgetne. A betegek visszaemlékezéseiben megszépül a múlt, fényképeket mutatnak házukról, kertjükről, munkájukról, unokáikról, fiatalkori önmagukról. A beszélgetést nem szabad elutasítani, rá kell szánni tíz percet a fotókra, hiszen a beteg készült erre, otthon összeválogatta a fotókat és örül, hogy megmutathatja valakinek.

– Milyen tapasztalatai vannak a gyógyíthatatlan betegnek a halálhoz való viszonyáról?

Hét évig dolgoztam a DEOEC Onkológiai Tanszékének fekvőbeteg osztályán, több beteget végig kísértem a halálhoz vezető úton. A mindennapokban is tapasztaltam a Kübler-Ross féle meghalás elmélet stádiumait. A halálhoz vezető úton az első a tagadás, elutasítás: – Ezek nem az én leleteim! Elcserélték a leleteimet! – mondja kétségbeesetten a beteg. Aztán dühös lesz az egész világra. – Miért pont én? – kérdezi. Ez a düh, agresszió érheti a szakdolgozókat is, de fontos, hogy türelemmel viseltessenek a beteg iránt. Az alkudozás a betegség következő stádiuma. Ha vallásos a beteg alkudozik istennel: – Csak még a lányom érettségijét hadd éljem meg! Más a tudományban hisz s mindenféle terápiát elvállal. Ebben a szakaszban átmenti optimizmus jellemző, akár hívő, akár ateista. A következő fázisban depresszióssá válik, mély reménytelenségbe esik, nem ritka az öngyilkosság, illetve az öngyilkossági kísérlet sem. Az utolsó fázis a betegségbe való beletörődés. Ezzel párhuzamosan a beteg családja minden gyógymódot felkutat, orvostól kuruzslóig hordja a beteget. A beteg közönyösen tűri ezt, nem hisz a gyógymódokban, mert megértette, hogy gyógyíthatatlan, tudatában van halálos betegségének.

– Sokszor megkérdezik a betegek, hogy mennyi idejük van még hátra? Hogyan lehet erre a kérdésre válaszolni?

A beteg állapotáról, betegségének kimeneteléről való tájékoztatás mindig a kezelőorvos feladata, persze a beteg és hozzátartozók rendszerint a szakdolgozókat is megkérdezik. A szabályok szerint a szakdolgozó nem adhat felvilágosítást, de ha kérdezik, választ várnak, így hát válaszolni kell. Alapelv, hogy nem szabad hazudni és mindig csak egy keveset tanácsos mondani: – Sok mindentől függ, például attól, hogy bírja a kezelést, milyenek lesznek a labor eredményei. Konkrét időpontokat, dátumokat semmilyen körülmények között nem szabad közölni. A beteg amúgy is felfokozott tudtaállapotban van, s nem biztos, hogy a választ kerek egészként értelmezi, lehet, hogy csak kiragad belőle valamit, amit hallani szeretne. A haldokló betegek ellátása során nélkülözhetetlen az empátia, a szeretet, az együttérzés és az ember tisztelete. Ezek szerint az elvek szerint kell válaszolni.
Előfordult, hogy a hozzátartozó jött látogatni a beteget, s benézve a kórterembe (ahol még előző nap feküdt), nem találta az ágyán. A rémülten és rosszat sejtő hozzátartozó az osztályon dolgozó nővért kérdezi először: – Hol van a szerettem? Nagyon nehéz ilyenkor azt mondani: -pillanat türelmet, hívom az orvost! Ő is tudja, én is tudom, hogy mit fog mondani az orvos… S amíg a hozzátartozó vár, biztosra veszi, hogy valami nagy baj van, s lelkileg felkészül rá. Az orvos közli vele az elhalálozás tényét, őszintén, komolyan, a szemébe nézve mondja meg, részvétet nyilvánít. Hivatalosan előkészíti az elhunyt dokumentációit, elmondja, hogy mi a hozzátartozó teendője a kórházi ügyek rendezésére.

– Mi volt a legnehezebb a haldokló betegekkel végzett munkája során?

Végignézni, hogy mivé lesz egy jó állapotban lévő beteg évek alatt, hogyan fogy el teste, hogyan huny ki a szeméből a fény, hogyan lesz kedvetlen, mosolytalan. Talán azokon az osztályokon dolgozóknak könnyebb, ahol nem alakul ki hosszú ideig tartó, személyes kapcsolat a betegekkel. Bár azt hiszem haldokló beteget ellátni, ápolni mindenhol nehéz, embert próbáló feladat

– Hogyan lehet feldolgozni a nap mint nap látott halált?

Minden egészségügyi szakdolgozónál előfordulhat a kiégés szindróma. Az onkológiai tasnzéken dolgozó pszichiáter nagyon barátságos, segítőkész minden dolgozóval, bárki fordulhat hozzá problémájával. S szinte minden szakdolgozónak van családja, támogató baráti kapcsolatai, akik körében kikapcsolódhat, feltöltődhet. Emellett az éves szabadság is jó lehetőséget biztosít a regenerálódásra s jó stresszoldó a rendszeres sportolás és a nagy kedvvel űzött hobbi is.

Császi Erzsébet