Honvári Istvánné Hajnika néni hosszú évekig tanított az egészségügyi szakközépiskolában, Tatabányán. Ő az, aki „megfertőzte” az egész családot, ahol a legkisebb gyerek is előbb tudja a latin kifejezéseket, mint a magyar szavakat. Van, hogy ez a pálya nem könnyű, de aki megérzi azt az érzést, hogy segíteni tud, nem szabadul többet tőle. És itt, ebben a családban ez már elrendeltetett.
„A keresztanyám Tatabányán tanított az egészségügyi szakközépiskolában. Én cukrász akartam lenni, aztán megkérdezte, hogy miért nem akarok inkább embereknek segíteni? És elmentem. Megértettem, hogy mit jelent az egészségügyben dolgozni. A fiam állatorvos akart lenni és én ugyanezt kérdeztem: ha egészségügy, miért nem az embereken szeretne segíteni? Így ment Domi szakápolónak. Ráadásul a keresztanyámnál vizsgázott mindenki, a férjem, a fiam, a sógornőm, az unokatestvérem, a felesége és az ő lányuk is” – vezet be az egészségügyi „klán” történetébe Feketéné Kiss Csilla dietetikus szakasszisztens. Férje, Zsolt 32 éve teljesít szolgálatot az oroszlányi állomáson. Fiuk, Dominik édesapja nyomdokaiba lépett. Zsolt húga, Edina szintén szakasszisztens. A család motorja, Honvári Istvánné Hajnika néni egészségügyi szakoktató. Az ő lánya, Nikolett és unokája, Vanessza úgyszintén egészségügyis, a kisebbik unoka, Korinna pedig 10. osztályos az egészségügyi szakközépiskolában. Már eddig is szinte követhetetlen, és akkor még messze nincs vége a listának, a fiútestvérek és unokatestvérek, a menyek és sógorok mind-mind szakdolgozók, nem beszélve azokról a Fekete–Kiss–Lutring családtagokról, akik orvosok és orvos kutatók, gyógyszerészek vagy éppen bányamentők. „A bátyám vájár volt, de egészségügyi képzésben is részesült, hogy szükség esetén elsősegélyt tudjon nyújtani a balesetet szenvedett társainak” – meséli már Zsolt, és naná, hogy volt eset, amikor ő vonult mentővel ahhoz a beteghez, akit a testvére látott el elsőként.
Van, aki azért lett ápoló a családban, mert a kórházban télen meleg van, nyáron hűvös, és egyébként meg mindig fehérben lehet járni. Így választott pályát Kitti nagymamája, aki azután 37 évet szolgált az egészségügyben, egészen pontosan a tatabányai kórház II. számú belgyógyászati osztályán, ahonnan főnővérként ment nyugdíjba, immár húsz éve. „Életemben nem voltam kórházban, még csak beteg sem voltam soha. Késői gyermekként születtem, nem akartam magára hagyni az idős szüleimet sem, és mivel akkoriban alakult a helyi tsz, ott dolgoztam már két esztendeje, amikor a Szombathelyen dolgozó bátyám azzal jött haza egy hétvégén, hogy az utcájuk végében van a nővérképző. Így aztán elmentem a kétéves, bentlakásos iskolába. Az igaz, hogy az elejibe’ többet sírtam, mint nem, de azért csak elvégeztem. Akkoriban nem mi válogattunk a munkahelyek között, hanem központilag helyeztek el bennünket oda, ahol szükség volt ránk. Engem Tatabányára – kis túlzással azt sem tudtam, hol van. Nem volt egyszerű, a nyolc óra munkaidő sose volt annyi, inkább tíz-tizenkettő. A kisfiam egyszer mondta is, hogy bemegy ahhoz a főnök bácsihoz a kórházba, és megmondja, hogy engedjen engem haza, mert soha nem látnak. Belecsöppentem az egészségügybe, de végül is jó helyem lett, télen melegbe’, nyáron hűvösbe’ voltam, és járhattam fehérben” – emlékszik vissza a nagymama. A szombathelyi főiskolán harmadéves, mentőtisztnek készülő Dominik ugyanabba az épületbe jár ma, ahol egykor Kitti nagymamája koptatta a nővérképző padjait.
Zsolt és Csilla ugyanabban az egészségügyi szakközépiskolában ismerkedtek meg, ahol később Kitti és Dominik. Abban az iskolában, ahol Hajni néni harminc éven át tanított, majd’ mindenkit a rokonságból. A közös családi munkaügyeknek ezzel még nincs vége. Csilla és Dominik együtt reanimáltak egy idős beteget, aki Csilla munkahelye, a városi rendelőintézet diabetológiájának ajtaja előtt lett rosszul. Csilla először a férjét, Zsoltot hívta a mobilján, aki éppen egy törött könyökű kislányt látott el, és mivel a központi segélyhívót nem vették fel hirtelen, a fiát csörgette meg. „Gyertek, mert már reanimálunk!” Ez pályája egyik legfelemelőbb pillanata volt, amikor a fiával közösen élesztették újra – akkor és ott sikeresen – a beteget. Vagy amikor Dominik azzal a mondattal hívta fel Kittit: „Túl vagyok az első szülésemen.” Mire kiért a szabályzat szerint segítségül hívott mentőtiszt, már a karjában volt a pici. Problémamentes szülés volt. A családnak pedig Kitti lett a védőnője. Generációk sora választja az egészségügyet a Lutring családban, és csak sejteni lehet, hogy a sor nem ér véget. Ott van még a legkisebb gyermek, a kilencesztendős Léna, aki már négyévesen profi újraélesztési bemutatót tartott az óvodástársainak egy játékmackón. Ugye, hogy nem lehet elég korán kezdeni?
