Ritkán fordul elő, hogy egy pályaválasztás előtt álló fiatal pontosan tudja, hogy mit szeretne csinálni a jövőben, hiszen annyi, de annyi lehetőség áll előtte. A 21 Nő az egészségügyért alapítvány Mentorprogramja azzal a céllal jött létre, hogy bemutassa az egészségügyi pálya sokszínűségét, és közben a diákok a legelismertebb szakemberektől kapnak útmutatót, tájékoztatást. Most négy, a programban részt vevő diákot mutatunk be nektek, ők mesélik el, hogy mi indította el őket az egészségügyi pálya felé.
MOLNÁR GERGELY ZOLTÁN (Semmelweis Egyetem, Bókay János Többcélú Szakképző Intézmény)
Már óvodáskoromban érdekeltek a komplex gépek, akkoriban még feltalálónak készültem, de egy ponton rájöttem, hogy az emberi elménél összetettebb gép nem létezik. Fantasztikus csoda az emberi test működése, azon belül is az idegsebészet nyűgözött le a legjobban. Sokáig nem is tudtam, hogy léteznek olyan iskolák, amik ápolói szakképzettséget adnak, végül az osztályfőnököm tanácsára egy ilyen technikumban folytattam tanulmányaimat. Azonban mindvégig ott volt bennem a kérdőjel, hogy valóban alkalmas vagyok-e az egészségügyi pályára? A választ sajnos apukám infarktusa adta meg. Amikor rosszul lett, minden lepergett előttem, amit az ápolói iskolában tanultam, és cselekedtem. Fél órán át próbáltam újjáéleszteni, amíg kiértek a mentők. Az, hogy ebben a helyzetben rögtön cselekedni tudtam, és tettem a dolgomat, meggyőzött arról, hogy az egészségügy az én utam. Szerencsére az iskola nagyon gyakorlatias, és a Mentorprogrammal együtt számos alkalmam volt belesni a szakma színfalai mögé, így már egy ideje tudom, hogy a traumatológia pörgése és változatossága az én utam. Apukámat sajnos elvesztettem, de remélem, hogy rengeteg életet menthetek meg majd a munkám során.
MAJKUTH CSENGE (Szilády Áron Református Gimnázium, Kiskunhalas)
Gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem a háziorvosi rendelőben, mert anyukám ott volt ápoló. Imádtam minden percét! Kora reggel, iskola előtt már mentem vele vért venni, csodálkoztak is később, amikor már én mentem vérvételre vagy oltásra, hogy egyáltalán nem félek a tűtől, sőt szívesen figyelem, hogyan használják. A másik, az egészségügy iránti elkötelezettségemet tápláló dolog, apukám demenciája. Most 53 éves, az elmúlt öt évben egyre rosszabb lett az állapota, sajnos most már nem is tudja magát ellátni. Németből már megvan a felsőfokú nyelvvizsgám, angolból is hamarosan vizsgázom. Egy orvosnak nagyon fontos a nyelvtudás, hogy naprakész legyen a tudomány fejlődésében, és hogy a nyelvi akadály ne álljon közé és a segítséget kérő páciens közé. A Mentorprogram nagy ajándék volt nekem, megerősített abban, hogy orvos szeretnék lenni, azon belül is aneszteziológus mentőorvos.
SZLOBODA SÁRA (Bugát Pál Technikum, Székesfehérvár)
Kiskoromban többször is töltöttem hosszabb-rövidebb időt kórházban betegként, és nagyon szerettem ott lenni. Tetszett az egésznek a hangulata, kedveltem a nővéreket, az orvosokat, mindenki olyan kedves volt. Az emberek általában a legnehezebb pillanataikat élik meg a kórházakban, és milyen fontos, hogy olyankor pozitív, támogató emberek vegyék őket körül! Ezért szerettem volna ápoló lenni, és ezért mentem át végül a gimnáziumból a technikumba. Az egyetemen a diplomás ápolói kart néztem ki, de mivel egyre több területet ismerek meg az egészségügyben a tanulmányaimnak és a Mentorprogramnak köszönhetően, ezért utána lehet, hogy felsőbb fokozatok felé indulok, talán egyszer gyermekorvos leszek… Bár a családomban senki sem dolgozik az egészségügyben, szerencsére több példaképem is van, például a tanáraim és a mentorom, dr. Nagy Anikó, a Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézet főigazgató főorvosa, akik a bizonyítékai annak, hogy vannak ápolók és orvosok, akik szeretik és alázattal végzik a munkájukat. Tőlük tanulom azt is, hogy a szakmai tudás megszerzése mellett nagyon fontos, hogy emberileg is a maximumot adjuk, ezért is veszek részt jótékonysági ételosztáson édesanyámmal, és ezért foglalkozom gyerekekkel is nyaranta.
TÓTH KINCSŐ (Katona József Gimnázium, Kecskemét)
Mindig szerettem segíteni másokon, aztán amikor a gimi elején elkezdtük komolyabban tanulni a biológiát, akkor teljesen rabul ejtett a természettudományok világa. Mivel a kémia nem az erősségem, viszont az anatómiát nagyon szeretem, ezért gyorsan elvetettem, hogy orvos vagy gyógyszerész legyek, és jelenleg gyógytornászként képzelem el a jövőmet. Egyelőre még nem volt alkalmam a gyakorlatban látni, hogyan dolgozik egy gyógytornász, de azért is szuper a Mentorprogram, mert olyan mentorom van, akitől még azt is meg merem kérni, hogy vigyen be egy fizioterápiás osztályra, és valószínűleg segíteni is fog benne. A tanuláson kívül az is nagyon fontos a továbbtanulás tekintetében, hogy milyen az a hely, ahol tanulni fogunk, milyen ott a hangulat, milyen a társaság, milyen az épület, mit lehet enni. Ezért én már 10. osztályos korom óta járok egyetemi nyílt napokra, és figyelem az iskolák közösségi oldalait is. Az egészségügyben nem csak szakmailag, de emberileg is a topon kell lenni, ezért e tekintetben is próbálom magam fejleszteni. Az empátia és a türelem gondozására szerintem kiváló terep a gyerekek táboroztatása.
